Mindig a régi, mindig új, mindig aktuális. Újra és újra visszaolvasom, és néha frissítem. Benne van az út, amin eljutottam idáig. Benne van sok-sok szívfájdalmam, elengedésem és örömteli felfedezésem. Ez az én legkedvesebb történetem

My dearest story

Amíg ideáig eljutottam, nagyon sok minden történt. De a nagy csavar egészen biztosan 2013. januárjában kezdett testet ölteni. Amikor is megismertem egy pasit. (Mindig, mindig van egy pasi a történetben…) Feleségül vett, boldogan éltünk egy kis faluban, egy picike házikóban, sok kutyával és még több tervvel, álommal a fejünkben és a szívünkben. De sajnos a Sors valami egészen mást tartogatott mindkettőnk számára, el kellett engednünk egymást. Nagyon nehéz időszak következett, de fél évvel később egy teljesen új, elképesztő Életben találtam magam.

Mindenkinek vannak ilyen sztorijai. Hogy én miért mondom el az enyémet? Mert szeretném kihangsúlyozni, hogy nem kell feltétlenül világfájdalommal a vállunkon élni, csak mert nem mindig sikerültek úgy a dolgok, ahogy kellett volna, nem azt kaptuk az élettől, amit más emberek, nem kell elveszettnek és cinikusnak lennünk a múltunk miatt.

Az élet sokszor fáj, igen és ad olyan pofonokat, hogy a padló az a hely, amit a legközelebb érzel magadhoz. Biztosan Te is voltál szeretetéhes, átvert, megcsalt, kiábrándult, keserű és boldogtalan – mind voltunk. Nem tudni merre menj, kihez fordulj, hogy törd át a falakat, amiket saját magad építettél. Mind voltunk ilyen helyzetben.  A szív nem csak a szerelemben törhet össze…

De ne szaladjunk ennyire előre… 5 évvel ezelőtt, épp hogy elköltöztem a szülői házból és azt éreztem, sínen van az életem… Egy kávézóban kezdtem el dolgozni, de egy év után kezdtek összecsapni a fejem felett a hullámok… Visszagondolva, akkor tört rám először elemi erővel ez az érzés: szabadon akartam szárnyalni és alkotni, a saját szabályaim szerint élni. Persze nem volt semmilyen konkrét elképzelésem. Akár csak egy Woody Allen filmben. Nem tudtam, hogy mit akarok. Csak azt tudtam, hogy mit nem akarok. Nem akartam valaki másnak dolgozni, nem akartam, hogy más ossza be az időmet. Ezért döntöttem. Valami nagyot kell lépni, mert kis ugrásokkal nem jutok át a szakadékon… Megkeresem a pénzt és megvalósítom az álmomat! Nekiindultam, és Ausztriában töltöttem egy telet. Akkor még nem tudtam, hogy már ott rá fogok találni arra a hivatásra, amit majd 100%-ig magaménak érezhetek.

Az első két hét szörnyű volt. Egyedül voltam, nem értettem mi történik körülöttem, messze laktam a szállodától ahol dolgoztam és nem ismertem senkit. Haza akartam jönni, pánikoltam, sírtam. Gyűlöltem a telet. És gyűlöltem a hegyeket. Személyes sértésnek vettem a jelenlétüket. Nem bírtam rájuk nézni. De aztán vettem egy nagy levegőt, eldöntöttem, hogy nem adom fel, erős leszek. Azt kérdeztem magamtól: Mi a legrosszabb, ami történhet? Mi rossz történhet, ami rosszabb, mint azok a dolgok a múltban?

Eleinte úgy tekintettem a távollétemre, mint átmeneti állapotra. De aztán rájöttem, nem így kell gondolnom rá. Azt mondtam magamnak: ez itt és most a Te életed. És minden megváltozott. Nem volt könnyebb a munka és a távollét. De a hozzáállásom kicsit mégis könnyebbé tette. Felvettem a ritmust, beszélgettem a helyiekkel, ismerkedtem a munkatársakkal és elkezdtem gyalogolni a buszozás helyett.  Már nem sértettek a hegyek, sőt, elkezdtem figyelni őket, és hallgatásukkal megsúgták nekem, mit is kell tennem.

Rá kellett jönnöm, hogy nem azért mentem olyan messzire, hogy elmenjek valahová messzire… De az igazán nagyszerű dolgok mindig a komfortzónádon kívül történnek.

Nem kellett sokat várnom, hogy a nagy ötlet rám találjon. Egy este felbukkant előttem a neten egy hirdetés: Webdesigner tanfolyam indul április 16-án. A pillanat törtrésze alatt futott át az agyamon a gondolat, és rögtön tudtam: EZ AZ!! EZ KELL NEKEM!! Már a tanfolyam ismertetőtől teljes eksztázisba estem!! Fura az Élet, mintha abban a pillanatban, amikor végre megnyitod a lelked, elengeded a küzdést és a gondolkodást, az Univerzum elmosolyodik, rádkacsint és tálcán kínálja mindazt, amire vártál. Akkor, ott, az osztrák hegyek közt, a szebb napokat is látott panzió tetőtéri szobájában fogant meg a Mydeer Design ötlete…

Visszagondolva a fiatalabb éveimre, ahogy Steve Jobs is mondta: a lényeg, hogy legyenek kapcsolódási pontok, amiket visszanézve össze tudsz kapcsolni. Amikor visszanéztem, azt láttam, hogy minden, amit eddigi életemben szenvedélyesen szerettem csinálni, ebbe az irányba mutatott.

Tavaly valaki azt mondta nekem: “2018 lesz a legjobb évünk!” Hmm, nekem január elsején ez az év egy szakítással kezdődött. Miért mesélem ezt most el? Mert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hol tartok most. Véget ért a házasságom, fel kellett számolni egy teljes életet, eladni az otthonomat. Padlóra kerültem. A szószerinti értelemben is. Azt gondoltam annál lejjebb már úgysem lehet… De egy idő után már untam saját magamat, untam a sajnálkozó tekinteteket, már sajnáltam a barátaimat, amiért folyton a sok panaszt kell tőlem hallgatniuk. Akkor azt mondtam: elég volt. Innen már csak előre és felfelé. Így megy ez, ha az élet pofonokat osztogat és padlóra küld, felállok és mosolyogva azt mondom: “Ohh, kérlek… úgy ütsz mint egy lány…!”

Mire eljött az április, minden megváltozott. De a kreatív kiteljesedés még váratott magára. Nem mertem egyből a mély vízbe ugrani és nem tudtam megmondani, miért, de újra visszatértem a kávézóba dolgozni. Ha megkérdezték mivel foglalkozom, azt feleltem: nappal kávét főzök, éjjel szuperhős webdesigner vagyok. Hamar eldöntöttem, hogy csak nyár végéig maradok, mert kiderült, hogy miért is kellett nekem pont akkor, pont ott lennem. Azt hiszem az volt a lényeg, hogy nem tudtam változtatni, ezért az Élet egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kényszerített, míg egyszercsak már nem volt más választásom.

Így jutottunk el a szeptemberhez, amikor is már csak Laptop lifestyle van, én, a mac és a kedvenc macadamia moccachinom, és a kávézók terasza, ahol a sétáló tömeget figyelve és a város zajait hallgatva építem a saját kis Birodalmam.

Néhány infó rólam: 35 évesen 25-nek néznek, őrült göndör a hajam és elmosolyodok, ha jön a vihar. Egyszerre vagyok szofisztikált és szarkasztikus. Imádom az esőt, legszívesebben minden körülöttem lévő dologból színmintát vennék és ha lenne kertem, Ginkgo fákkal ültetném tele. Igazai balatoni lány vagyok, (50 méterre lakom a víztől) imádok tűsarkúban járni, egy jó antipastival mindig le lehet venni a lábamról. Mindig rácsodálkozom a világ és az élet apró szépségeire, meghatódom a kedves gesztusoktól és ezek a dolgok mindig inspirálnak, és belekerülnek az alkotásaimba. Soha nem illettem be sehová, már gyerekkoromban sem, de mára már egyáltalán nem is akarok.

Mi a célom, az álmom, a küldetésem? Egy szebb, színesebb és stílusosabb hellyé tenné a világot. A kis mac-emmel minél több város kávézójában tervezni a Te brand-edet, a Te weboldaladat, a Te grafikáidat! Veled együtt alkotni maradandót, hogy megismerjék a nevünket, hogy kibontakozhasson a tehetségünk, hogy megszeressék a termékeinket! Hogy megismerjék a sztorinkat! Két dologra vágytam mindig is, amióta az eszemet tudom: elolvasni a lehető legtöbb könyvet és alkotni. Elnézve, hogy 1) mekkora könyv-kupac áll az ágyam mellett és 2) időt és energiát nem kímélve, őrült módjára kreálok mindig valamit – azt hiszem mindkét kihívást sikeresen teljesítem! Ez a szuperhősök dolga.

Webdesigner vagyok. Mert egyszerűen nem lehetek más! : ) De ha jobban belegondolok, most is kávézóban dolgozom… Csak épp nem én főzöm a kávét : )